Vissza a Blog főoldalra

Anyanyelvű tanár vagy nem anyanyelvű tanár?

A nyelvtanulók egyik visszatérő dilemmája, hogy kitől is érdemes nyelvet tanulni: anyanyelvű tanártól vagy nem anyanyelvű tanártól. Mekkora dilemma ez, no és melyik a jobb tanár, az anyanyelvű vagy a nem anyanyelvű?

A gyermekkori nyelvelsajátítás során a kisgyerekek a környezetében élőkkel folytatott napi szintű kommunikáció során sajátítja el anyanyelvét. Többnyelvű családok esetében a szerencsés gyerek így akár több anyanyelvre is szert tehet.

Ha azonban ezeket a sorokat olvasod, jó eséllyel már túl vagy ezen – a nyelvtanulás szempontjából igen ideális – életkoron. Amikor ez az időszak elmúlik, már nem is nyelvelsajátításról, hanem nyelvtanulásról beszélünk. Ez a folyamat, szemben a kisgyerekek nyelvelsajátításával, tudatos tevékenység. A nyelvtanulás során a célnyelvvel, azaz a megtanulni kívánt idegen nyelvvel való közvetlen találkozások, az igazi kommunikációs helyezetek az esetek többségében jóval ritkábbak. Alapvetően kevesebb időnk jut a nyelv megismerésére – természetesen jóval kevesebb, mint egy csecsemőnek. Mindeközben az új nyelv tanulása során erősen érvényesül az anyanyelvi interferencia – azaz bezavar a saját nyelvünk.

A nyelvtanár

Vannak, akik egyedül, autodidaktaként vágnak bele – már nem kisgyerekként – az újabb (és újabb) nyelv tanulásába, a többség azonban tanár segítségét veszi igénybe. Sokan előnyben részesítik az anyanyelvű tanárokat, mondván: ha csak a célnyelvet hallja az ember, arra van kényszerítve, hogy csak így kommunikáljon, ezáltal felnőttként is alaposabb és gyorsabb eredményeket képes felmutatni a nyelvtanulás során. Mások ellenben ragaszkodnak ahhoz, hogy a tanár – természetesen a megfelelő idegennyelvi ismeretek birtokában – igenis beszélje a nyelvtanuló anyanyelvét (is), hogy képes legyen elmagyarázni a dolgokat a nyelvtanuló számára. 

A madár nem ornitológus

Egy anekdota szerint a híres turkológus Wilhelm Radloffhoz egy szép napon török látogató érkezett azzal a céllal, hogy előadja a híres tudósnak a török nyelvekről szóló saját véleményét, elméletét. Hamarosan kiderült azonban, hogy az egyszeri töröknek, azon kívül, hogy ő maga tudott törökül, halvány fogalma sem volt a turkológiáról, vagy akár csak úgy, nagy általánosságban, a nyelvtudományról. Radloff meg is kérdezte tőle, voltaképpen hogyan is gondolja a becses vendég ezt az egészet, aki erre azzal válaszolt, hogy hiszen hát ő turkológus, lévén török az anyanyelve. Radloff rávilágított a tévedésre és csupán annyit mondott: „Attól, hogy valaki madár, még nem ornitológus!”

Hogy ez miért érdekes? Vélhetőleg sokan találkoztak olyan anyanyelvű tanárral, akiről a későbbiek folyamán kiderült, hogy nem tanár, hanem eredei szakmáját tekintve valami egészen más. Tévedés azt gondolni, hogy mindenki képes nyelvet tanítani, aki beszéli az adott nyelvet. A nyelvtudás – legyen az akár egy anyanyelvi beszélő nyelvtudása is – önmagában mit sem ér, ha nem párosul hozzá pedagógiai ismeret és kellő hivatástudat. Tehát beszéljünk akármilyen anyanyelvű tanárról, a jó tanárt elsősorban a nyelvoktatás területén szerzett tudása, tapasztala teszi tanárrá, nem pedig az anyanyelve.

A mundér becsülete

Nyelvtanár keresése során természetes, hogy szeretnénk biztosak lenni afelől, hogy a kiválasztott szakember valóban jól beszéli a megtanulni kívánt nyelvet. Ebből a szempontból az anyanyelvi beszélők mindenképp előnyt élveznek, ugyanakkor sokan bizonytalanok abban, hogy egy anyanyelvi tanár vajon képes lesz-e átadni tudását a (magyar) hallgatóság számára.

Idegen anyanyelvűnek lenni és a nyelvtudást átadni nem ugyanaz. A célnyelv és a hozzá köthető kultúra ismeretén túl nem árt ismerni annak az országnak a nyelvét, kultúráját is, amelyben az oktatás folyik. Anyanyelvű és nem anyanyelvű nyelvtanár tehát ebből a szempontból is egyenlő eséllyel pályázik arra, hogy sikeres nyelvtanár legyen, a különbség csupán annyi, hogy kicsit eltérőek a „feladataik”: az anyanyelvű tanár a helyi körülmények, kultúra stb. ismeretének minél alaposabb elsajátítására kell időt és energiát fordítson, a nem anyanyelvű pedig a célnyelv (és kultúra) minél magasabb szintű ismeretére.

Anyanyelvű vagy nem anyanyelvű tanárra egyaránt igaz, hogy rendelkeznie kell a szükséges pedagógia ismeretekkel, a kellő szakmai hozzáértéssel és lelkesedéssel, hogy tudását képes legyen átadni a tanulónak. Egy anyanyelvű, magyarul nem beszélő tanár is át tudja adni az összetett nyelvtani ismereteket a hallgatósága számára, ahogy egy magyar anyanyelvű tanár is beszélhet egészen kitűnően az általa oktatott nyelven. Ebből a szempontból a pedagógiai ismeretek, a nyelvoktatási tapasztalat sokkal lényegesebb, mint az anyanyelv.

Hogy mindezek mérlegelése után ki milyen tanárt, módszert választ, továbbra is egyéni döntés eredménye. Sokan döntenek úgy, hogy nyelvtanulásuk egy-egy szakaszában anyanyelvű és nem anyanyelvű oktatót egyaránt igénybe vesznek. Ezzel a megoldással a nyelvtani alapok elsajátítása mellett erősebb kommunikációs készségekre tehetnek szert a nyelvtanulás során.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a tananyag, a tanár, a módszer vagy bármi más csupán szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres nyelvtanulásnak: ezt ugyanis a nyelvtanulón kívül senki más nem végezheti el. 

0
Hozzászólás